A londoni olimpia második napján megszületett az első magyar aranyérem melyet Szilágyi Áron szerzett. A Vasas kardozója az egész nap folyamán remekelt, valamennyi ellenfelét meggyőző vívással verte, megérdemelten lett olimpiai bajnok.
„Csak a legszűkebb baráti köröm bízott benne, hogy nyerhetek. Jómagam is úgy utaztam ki, hogy a minimális elvárás a pontszerzés, de nagyon szerettem volna érmet szerezni. Miután elődöntős lettem, felszabadultam, mert tudtam, hogy a magam elvárásait teljesítettem” – mondta Áron, aki elárulta, szerencsés módon jól alakult az egész napja, ennek köszönhetően mindent ki tudott hozni magából.
Ha az olimpia előtt valaki azt mondja neki, hogy döntőt vív, Occhiuzzit talán csak 12-13. helyen mondta volna a lehetséges ellenfelek közül. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy az olimpiákon legtöbbször a legnagyobb ászok buknak, amire jó példa, hogy Londonban a két legnagyobb esélyes közül a német Limbach a legjobb 8, míg az orosz Jakimenko a legjobb 16 között búcsúzott.
„8-1-nél éreztem először, hogy megvan a győzelem. Ez amatőr hiba, nem szabad ilyenre gondolni, mert az ember kienged, az ellenfele pedig nem adja fel, hiszen mégis csak egy olimpiai döntőről van szó. Tudat alatt kiengedtem, de aztán megnyugodtam, sikerült „visszaállnom” és minden tusra koncentrálni” – mondta a 22 éves klasszis.
Áron az egész nap folyamán könnyedén vívott, szinte valamennyi ellenfelénél gyorsabbnak tűnt. Mint elmondta, mindig azt próbálta kihasználni, hogy gyors, de szerinte a nap folyamán aratott fölényes győzelmei nem mutatják meg igazán, mennyire voltak nehezek az adott mérkőzések.
„Kilenc évesen döntöttem el, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Ez akkor még csak egy gyerekes álom volt, és Londonban sem célként tűztem ki. Most, hogy sikerült, ideje lesz új álmokat találnom” – mondta az élete második olimpiájáról aranyéremmel hazatérő kardozó.
Eltökéltségét jól mutatja, hogy az elkövetkezendő két hónapban a pihenésé és a relaxációé lesz a főszerep, de utána teljes intenzitással készül a következő évre, hiszen 2013-ban Budapesten rendezik a világbajnokságot, melyen hazai közönség előtt is szeretne bizonyítani és nagyon szeretné, ha a csapattal is emlékezetes teljesítményt tudnának nyújtani.
A döntő után először természetesen az édesanyját hívta, de nehéz volt úgy beszélgetni, hogy a szülei ne sírjanak a vonal túlsó végén. Amikor a döntő után megölelte mesterét Somlai Bélát, egyikük sem szólt egy szót sem, de úgy gondolja, abban a pillanatban nem is tudtak volna mint mondani egymásnak.
Áron tisztában van vele, hogy a közeljövőben számos új „barátja” lesz, de próbál nem elszállni magától. „Ha bárki leszólít vagy beszélgetni akar velem, biztos hatalmas élmény lesz, de megmaradok Szilágyi Áronnak és az olimpia után visszatérni a hétköznapokba”.
